A város peremén

A város peremén

Elégia. 1933-ban keletkezett. 1933-as versei az intellektuális József Attilát tükrözik. A város peremén a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi.

A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben (Óda, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világszemléleti képét kapjuk a hely („a város peremén”) és az idő („alkony”) megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz.

A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az „új nép”-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen.

A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. Az ember létrehozta gép alkotója ellen, fordul, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik.

A forradalom nagyarányú szimbolikus jelképét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Az üzemek fölé emelkedett „kormos, nagy szív” képével a vers himnikus magasságokba emelkedik.

Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy, végbe-erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. Így teljesedik ki az élete. Az „ösztönök”-nek a „termelési erők” mellé rendelése azt is mutatja, hogy a lírai én, nem tud belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja, és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.

A zárlatban újra megjelenik „a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom „hullása”, a „lerakódás”, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.

Téli éjszaka

Tájvers, ami 1933-ban keletkezett. Az ember és a világmindenség kapcsolatát, a lét és a nemlét vidékeit jeleníti meg. A tájrajzban ember nélküli vidéket látunk. Fegyelmezetten és a megőrzött ésszerűség tisztaságával néz szembe a költő mind a külső, mind a belső világ zűrzavarával, és az értelmes rend teremtésének a vágya vezeti.

A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló látványt csak erős lélekkel lehet elviselni. Ezután a táj felé fordul a költői szemlélet. Leperzselt föld, hang és ember nélküli, kietlen, jeges vidék. Minden holttá dermedt. A levegő tiszta áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. A jelenségek ebben a költeményben is kettősértelműek: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is vonatkozik, és az ember kozmikus magányát is jelenti. Az egész verset áthatja a dinamika. Az ember nélküli táj után az élő emberi világba vezet a vers. Először a távoli hegyek között lévő tanyát látjuk. A hazatérő földműves alakja egyszerre reális és mitikus. Az ember elidegenedett munkájától, eszközeitől, környezetétől.

Ezután ismét perspektívaváltás következik, elhagyjuk a kis tanya világát, és a kép az éjszaka fölszállásával a végtelenbe tágul. A csend világába érkezünk. A téli éj kozmikussá tágul. Már csak az éber tudat működik, az elme ráeszmél a bebörtönözöttség, a lelakatoltság állapotára. Az ész sikeres harca nem oldja fel a szív keserűségét. Visszatér az ember nélküli pusztaság képe is. Aztán feltűnik a tehervonat látványa, és ez ismét visszavezet az emberi világba. Az utolsó sorokban megjelenik a lírai én, és kialakítja sajátos magatartását: éberen virraszt a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongatott magányát társadalmi és világméretekben. Szembenézett az űr közönyös félelmetességével, az elembertelenedett, sivár világgal.